Dunaföldvár – Bölcske, oda – vissza

Rengeteg kerékpár gyűlt reggelre a várba. Mikor megérkeztünk, a kapun belülre alig jutottunk. A gyarapodó tömeget túlharsogva a műsorvezető figyelmeztetett a folyamatos folyadékpótlás fontosságára, valamint arra, hogy mindig vigyázzunk egymásra, illetve, hogy a felvezető rendőrautót senki se előzze meg. Ugyanakkor hiába mondogatta, hogy a kapuból jöjjenek inkább a várudvar felé a népek, hogy az újonnan érkezők is beférjenek, nem történt semmi. A szél kezdett megélénkülni, a nap pedig egyre inkább tűzött.

Némi bemelegítő testmozgás után aztán kiáramlott a 434 induló. Minthogy először vettem részt az eseményen, őszintén meglepett, hogy a templom utca vége felé, újváros irányába kanyarodtunk a várból. Persze ennek is megvan az oka, meg kellett mutatni a belvárosban, hogy mi most itten túrázunk. Ennyi emberrel egyszerre még soha sem kerékpároztam. A menet eleje gyorsan eltűnt a Kossuth Lajos utcán, ahol még könnyű volt tartani a 20km/órás sebességet. A Bölcske felé vezető út viszont enyhén emelkedik, így a végére csak az idősebbek, vagy gyerekekkel kerekezők maradtak. A legkisebbek is teljes elhivatottsággal, elszántsággal és lelkesedéssel taposták a pedált, tanulták, hogyan kell beosztani az energiát.

Maga a túra zavartalan volt, leszámítva az egyre erősödő szelet szemből. Rendőrautók biztosították a kereszteződéseket, valamint elöl és hátul is kísért minket egy-egy. Meglehetős biztonságban is érezte magát mindenki. Az elöl járókat viszont lehetetlen volt utolérni. Persze értem, nem verseny, túra, de akkor meg minek ez a nagy sietség? A leszakadozó kisebb csoportokat előzgetve egyszer csak nem volt előttem senki egy idősebb bácsin kívül, és mivel nem tudtam merre menjek, ezért együtt haladtunk egy ideig. A sportpályára érve az első meglepetésem az volt, hogy nem várt ott minket szinte senki a helyszínt biztosító rendőrökön kívül. Nem volt egy stand, egy hangosbemondó, egy sátor, egy kis árnyék sem. A mindenki pótolja a folyadékot, illetve a töltse meg a kulacsát, hasznos tanácsok. Kivéve, ha nincs vízcsap, amiből ezt meg lehetne tenni. Persze egy kis bolt ügyesen kihasználva a helyzetet, nyitva tartott a helyszínen.

Mikor úgy éreztük eleget pihentünk, felkerekedtünk, és visszaindultunk. A központot elhagyva az emelkedőn páran már tolták a kerékpárt, majd felérve ismét nyeregbe pattantak. A visszaút még vidámabban telt, tekintve, hogy szinte csak gurultunk. Akár hiszik akár nem, egyszer elértem a 34km/órás sebességet is, persze ehhez pedálozni kellett. Az jutott eszembe, hogy amilyen kedvesek és figyelmesek tudunk lenni egy ilyen túrán egymással, igazán bevezethetnénk ezt a mindennapokba is.

Visszaérve városunkba örömmel konstatáltam, hogy nem kell ismét kerülni, egyenesen a várba vette mindenki az irányt. Felértem, letámasztottam a kerékpárt, persze elsőre nem a legjobb helyre, és kis társaságunk befészkelte magát az étterem teraszának a sarkába. És vártunk. Mivel semmi pontos program nem volt sehol, így aztán nem tudtuk, hogy az éppen folyó vetélkedő vagy torna után milyen műsor is fog következni. Egy meglehetősen kánikulába hajló napon, a déli órákban, egy 21 kilométeres kerékpártúra után, az ember nem szívesen kortyolgatja a kulacsából a felmelegedett vizének utolsó cseppjeit szomjoltás céljából. Persze erre is van megoldás, vagy sorba áll az ember a sátorban az egyetlen pultnál, vagy az étteremből rendel némi frissítőt.

Egy jó óra ücsörgés után a meghirdetett ebéd még mindig nem volt sehol. Mondhat bárki bármit, és bizony elfogadtam volna egy adag paprikás krumplit. És az sem baj, ha sós, mert ne felejtsük el, az izzadással abból is veszítünk, nem csak a folyadékot kell pótolni. Mivel még mindig nem történt semmi, a gyerekműsor kellős közepén otthagytuk a rendezvényt egy bő órára, hogy jó kedélyű csevegés közben falatozzunk a Hoffmann kávézó teraszán a félárnyékban. Mire visszaértünk, a megcsappant közönség pörkölte magát a napon, és igyekezett nyugodt maradni a tombolasorsolás közben.

A kedélyeket borzoló műsorvezető felkészületlenségből jelesre vizsgázott, a 3 fődíjnak tekinthető kerékpárról például egy árva szót sem tudott mondani, valamint egészen új módszert talált ki a nyeremények átadására. Először húztak egy számot, aztán választottak hozzá egy díjat. Még ilyet se nagyon láttam. Lehet, hogy csak nekem tűnt fel. Nagy showman volt a fickó, a vége felé már igazán belejött, a kiszavazós műsorok módszertanával, vagyis a feszültség végletekig fokozásával próbálkozott. A tömeg a szemét forgatta a forró napsütésben, hogy ne húzza már az időt. Közkívánatra a fődíj sorsolásából kimaradtak az előző nyertesek, és amint megkaparintotta a szerencsés kis srác a hőn áhított MTB-t, a tömeg azon nyomban a terep sürgős elhagyásába kezdett. Sokan nem is magáért a túráért jöttek, hanem a tomboláért. Ez egy kicsit elszomorított.

Ez egy igazán jó kezdeményezés, de valahogy a tálaláskor kicsorbul. Nem hiszem el, hogy egy pohár vízzel nem tudtak volna szolgálni legalább a visszatérés helyszínén. Hogy arra senki sem figyelt, hova üljön a nép, a színpad mindenáron a napsütötte lelátó felé nézett, a sátorból, az árnyékból meg nem lehetett látni a színpadot. Nem foglalkoztak azzal, hogy időre meglegyen az ebéd, hogy mikor, milyen programokra számíthatunk, halványlila gőze sem volt senkinek. Egy egész délutános árnyékban ülős beszélgetés levezetésképpen hiányzott a végére. Összességében igazán jól éreztem magam, bár biztos nem én vagyok az egyedüli, akinek rákvörösre égette a nap a karját, és a másnap reggeli nyújtózkodáskor begörcsölt a lába. Ha jövőre többen leszünk, azt sem tudom hova férünk.

Végül szeretném megjegyezni, hogy minden tiszteletet megérdemelnek az étterem felszolgálói, akik egy munkanap és egy hajnalig tartó lakodalom után is mosolyogva és kedvesen szolgálták ki a kerékpározásban megfáradt népet.

Molnár Kristóf / Dunaföldvár, 2015. június 8.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

ChatClick here to chat!+