Szemétszedés 2015

Már tíz nap telt el az akció óta, de még mindig nehéz felfogni, hogy mit is hajtottunk végre. Azon a bizonyos napon ugyanis későn keltem, kómás voltam, és egy doboznyi reggelivel érkeztem a helyszínre, ahol alig lézengtünk még páran. Amíg tápláltam magamba az energiát, túlbuzgó társunk az első pár önkéntessel bevetette magát a zöld zátonyba, hogy mihamarabb megkezdhessék az egyik legsúlyosabb gócpont felszámolását. Kétségbe voltam esve, hogy nem is lesz itt semmi, tíz embernél több nem fog jelentkezni, a megbeszélt csapatok és a feltérképezett pontok nagy aránytalanságban jelentek meg lelki szemeim előtt. Muszáj volt innom egy kávét, hogy tudjak gondolkodni, és merjek, ha más nem, egyedül végigmenni a számomra kijelölt szakaszon.

Bár nem voltam jelen a kikötő nyitásakor, állítólag egyetlen ember várakozott a szervezőkre, hogy jön segíteni, mert amúgy is igyekszik mindig összeszedni, amit talál. Tíz után már teljesen reménytelennek éreztem a helyzetet, tűzött a nap, aki jött, azt kisebb csapatokban kiküldtük a zátonyba, legalább az legyen meg. Végül magam is megindultam egy maroknyi emberrel, ám mivel kettő csoportvezető is jutott a csapatra, jómagam inkább belevetettem magam a sűrű erdőbe, míg ők a parton cibálták a sár meg homok alól a rothadó zsákokat. Annyira lent volt a víz, hogy száraz lábbal lehetett besétálni, kizöldellt az iszap az öbölben, a folyó fenekén.

Nem is sejtem mikor volt utoljára, ha volt egyáltalán valaha is, megtisztítva az ártér, rengeteg flakont hagyott ott a víz, nagyrészüket már megette az időjárás. Legalábbis megkóstolta. Hungarocell darabok elmorzsolódva, cipőtalpak, mosószeres és üdítős flakonok közt sok borosüveg. Lehetőség szerint külön gyűjtöttük a PET palackokat, az alumíniumot és fémet, valamint minden mást, amit se újrahasznosítani nem lehet, sem otthagyni. Gyűltek a zsákok, szaporodtak, pedig mindent megtapostunk, kiürítettünk. Elszállításukra két járat akadt, a partról csónakkal szedték össze, az erdőben pedig egy quad ingázott. Miután láttam, hogy milyen szépen meg tudunk tisztítani egy területet egy óra alatt, kezdtem feloldódni, hogy lám, azért csak teszünk valamit a környezetünkért, akármennyire is kicsinek tűnik. Jól esett végignézni a fák tövében a száraz ágakon, és bokrokon anélkül, hogy bármi mesterséges, kémiailag előállított, lebomlásra képtelen anyagra esett volna a tekintetem. Kicsit odébb pedig csak azt láttam megint, hogy a hulladékok ellepik a talajt.

Fontos volt a megfelelő hidratálás, elvégre hőségriadó volt, kánikula. Csapatonként több ásványvizes palackot is rendelkezésre bocsátottunk, és mindig mindenki figyelmeztette a másikat arra, hogy igyon, és csak utána folytattuk a munkát. Aki megéhezett, azt várta a paprikás zsíros kenyér némi lilahagymával. Ha kibírta kora délutánig, akkor meg babgulyás volt eddigi munkájának jutalma. Olyan meleg volt, hogy az árnyékban, bent az erdőben, a fák alatt is patakokban folyott rólam az izzadtság, minden lehajoláskor belecsípett a szemembe, végigcsorgott az államon, és lecsöppent az orrom hegyéről. Egyszer csak annyira elegem lett belőle, hogy otthagyva a többieket a part felé vettem az irányt, és besétáltam a lomhán csordogáló Dunába, ami térdig ért a legmélyebb részén is, így majdhogynem bele kellett hasalnom, hogy lehűtsön. Működött a dolog, egy darabig nem izzadtam. De ez valóban nem tartott sokáig.

Aztán már az éhség vett rajtam erőt dél körül, és elindultam gyalog vissza a kikötőbe, közben mindent összeszedtem, ami szúrta a szemem, csikkeket, üvegszilánkokat, flakonokat, csomagolóanyagokat. Már egészen kiélesedett a látásom a szemétre, így észrevettem, hogy a csónakház körüli árokban is sok minden oda nem való hever. Gyorsan még körbejártam kétszer, aztán levittem a zsákot a növekedő halomhoz, és újra megmártóztam a langyos vizű Dunában. Onnan is alig tudtam visszamenni, mert folyton valami szemétbe botlottam a parton felfelé. Mikor végre leültem a sátorban, kifújtam magam, és bekanalaztam egy adag babgulyást.

A tervet leegyszerűsítettük, a zöld zátonyt megtisztítását követően lehetőség szerint délután, a solti rakparttal majdnem szemben, a szakadásnál folytattuk. Alig hittem el, mikor visszaérkeztek az emberek az erdőből, hogy elvileg ott végeztek. Több mint negyvenen voltak önkéntesek, ekkor már elismerően bólogattam mindenkinek, hogy ez igen, emberek, ez igen. Mielőtt a népet kiszállítottuk volna a szakadáshoz, mindenki ebédelt, mi pedig tettünk egy pár stratégiai kört a városban.

Hatalmas lendülettel vágtunk neki a hordalékok közül kiszedni a szemetet. Az uszadékok recsegtek ropogtak alattunk, és bár tudtuk, hogy alatta is biztos volna mit felszedni, nem fértünk hozzá, így csak a látható nagyját gyűjtöttük. Mivel a tervezett teljes megtisztításhoz kevesen gyűltünk össze, így kénytelenek voltunk a legproblémásabb helyekre összpontosítani. Amíg hemzsegtünk a száraz ágak között, egy másik csapat a Duna partot is végigjárta a hídtól mindkét irányba. Itt már délutánba torkolló időben árnyékot vetett ránk a hegyoldal, könnyebb volt meglenni, bár még így is csepegett az orrom hegyéről az izzadtság akárhányszor lehajoltam valamiért. És sajnos volt miért. Léptenként tíz-húsz műanyag tálca, zacskó, samponos meg alkoholos flakonok, és az álcázás mestere, a hungarocell, mindenütt. Kellemes hangulatban telt a nap, a társaság vidám volt, lendületes, és roppant szorgalmas. A kenusok átmentek a túlpartra is és a beach-nek becézett partszakaszon begyűjtötték az ott hagyott sörösdobozokat.

A délután szinte elröppent. Még végigsétáltam a parton a híd felé, és teleszedtem egy egész zsákot építési hulladékkal, festékes vödörrel, meg némi csalinak való műanyag tégellyel is. A kocsi felé sétálva már csak néhány üveg és foszlott zsákdarab akadt kezembe. A híd felé ujjongtunk, igen, megcsináltuk, rendbe raktuk a környéket, mindent megtettünk, már amennyire tőlünk éppen tellett. Vágytunk a forrás hűsítő, frissítő vizére, így megálltunk ott inni, és ami fogadott minket, az inkább elkeserítő volt. A közeli bokor alja teledobálva minden elképzelhető mocsokkal. Majdnem rosszabbul nézett ki, mint amiket egész nap találtunk. Morgolódva, fogcsikorgatva összeszedtük, és a forrásvízért érkezők meg csak néztek minket. Senki sem segített, csak azon morfondíroztak, amiről mindenki más is beszélt, hogy minek kell eldobálni a szemetet.

Szóval igen megfáradva érkeztünk vissza a kikötőbe. Ledobtuk magunkat a pokrócokra, székekre, rönkökre, és csak ittunk meg pihegtünk. Az elkészült őzpörkölt illata belengte a terepet, fogyasztottunk is belőle rendesen, mindenkinek ízlett a remekbe szabott vacsora. A színpadra felléptek hangolni a zenészek, akik egész nap velünk együtt turkáltak a szemetek között, és egy olyan fergeteges improvizációt játszottak vagy húsz percen keresztül, hogy minden résztvevőnek leesett az álla, és elismerően nagy szemeket meresztett a fiatalokra.

A csapból folyt a sör, a hűtőben hevert a bor, szólt a zene, és mindenki elégedett volt a mai teljesítménnyel. Büszkék voltunk. A társszervezetünk vezetőjének leesett az álla mikor szembesült a rendezvényünk sikerével, és mindvégig ámulattól kerek szemekkel nézett ránk. Lenyűgözően tehetséges fiatalok váltották egymást a színpadon, és bár táncra perdíteni nem sikerült a tömeget, hatalmas ovációt és tapsot kapott az összes produkció. Egymillió lehajolás egy napra kicsit sok volt, nem is csodáltam nagyon, hogy táncolni nem volt ereje szinte senkinek.

Késő estére csak a megfáradt keménymag maradt, akiket elfújt hajnalban a viharos szél. Már esett az eső, mikor éjjel hazaindultam. Másnap reggel alig bírtam lábra állni, kétszeresére dagadt a bal térdem. Sehogy sem bírtam meglenni, fel kellett polcolni és hideg vizes ronggyal borogatni. Napok kellettek ahhoz, hogy jobban legyek. Ekkor már tudtam, öt köbméter hulladékot szedtünk össze az ártérből. Ez nagyobb, mint egy átlagos szoba. És még így sem tudtunk elég alaposak lenni. Ha valaki mégis azt hányná a szemünkre, hogy de bizony itt vagy ott hátrahagytunk ezt-azt, annak ezúton is üzenem, el kellett volna jönni, segíteni. Vagy ha nagyon zavarja, akkor szedje össze. Képtelenség lett volna egy nap alatt közel ötven fővel felszedni az összes szemetet a partról és az odavezető utakról. De legközelebb megint megpróbáljuk.

 

Molnár Kristóf / Dunaföldvár, 2015. augusztus 25.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

ChatClick here to chat!+