IV. PET Kupa – Szatmárcseke –> Kisar

A rajt reggelén csodás napsütés virradt ránk, Hankó Geri kávéja életerőt pumpált belénk, a reggeli pedig adott némi energiát, hogy fél tízre menetkészen álljunk a parton. A gépjármű következő állomásra szállítását a jó cigándi cimborák közül Gábor vállalta magára, nagy segítséget nyújtva ezzel nem csak a szervezőknek, nekünk is.

A tábori holmijainkat az erre a célra kialakított fakeretbe, az árboc tövébe zsúfoltuk, a mentőmellényeket felerősítettük rá, mire az eligazítás elkezdődött. Gyenes Károly PET Kalauzként vezetett minket végig a túrán, már az elején felhívta a figyelmet többek között a túlpartra, ami Ukrán terület még egy darabig, igyekezzünk nem kikötni ott, mert három napos kényszervendégségben tartanak. A folyó érdekességei közé tartozik például a sodrás vonala, ami a partok mellett húzódik. Kezdésnek minden Kapitány átesett a kötelező szondázáson, majd miután a versenyszabályzatot ismertették, kiosztottak mindenkinek 100 petákot, ezen valutával egymás között is lehetett kereskedni.

Pontozás a következőképpen zajlott, minden teli megszedett vegyes zsák szemét 10 petákot, taposott műanyag palackos teli zsák 20 petákot ért. Ezzel a tudással, no meg a felvett mentőmellénnyel és evezőkkel felvonultunk a fedélzetre, és szépen sorban kihajóztunk a homokos iszaptól sötéten kavargó Tisza vizére. A délelőtti perzselő napsütés égette bőrünket, virgonc szél kergetőzött, meglobogtatva a hátsó oszlopokra erősített dunaföldvári és a kalóz zászlót. Eleinte a hajó irányításával voltunk elfoglalva, és örvendeztünk mennyire stabil, milyen könnyen fordul. Hajóácsunk születésnapján megünnepeltük remek munkáját, és ittunk egyet az egészségére. Persze a tűző napon meg se kottyant.

Amint elhagytuk az Ukrán határvonalat, a kenusok betámadták két oldalról a partokat, mi is mozgásba lendültünk, hogy ne veszítsük el egymást, a leszakadó csapatok kaptak egy-egy cb-rádiót, és három részre szakadtunk. A tisztségek aznapra a következőképpen alakultak: Zsolt lett a Kapitány, Sándor az Elsőtiszt, János a Hajóács, jómagam pedig ki lettem nevezve Fedélzetmesternek. Körülbelül a társalgás ezen pontján futottunk a hajó bal első sarkával egy homokpadra, ami elkezdett kifordítani minket, ám szerencsésen lepattantunk, és sértetlenül elhagytuk a helyszínt. Megpróbáltuk rádión utolérni a többieket, hogy merre vannak, ám nem ők, hanem a PETemplom nevő hajó jelentkezett be, Zámbori Soma csapata szintén hasonló eszközökkel gondolta tartani a kapcsolatot. Mint kiderült, bizony jócskán el tudjuk hagyni egymást, hatótávolságon kívülre könnyű kerülni, de nem unatkoztunk, a kislányok énekeltek nekünk, Kapitányunk pedig szájharmonikázott válaszul. A produkciókat a Tiszán visszhangzó ujjongva tapsolás követte.

Ebédszünetünket egy iszapos, homokos parton kaptuk, ahol nagyjából azért álltunk meg, mert már sokan kikötöttek, és csak később derült ki, hogy itt lesz az uzsonnacsomagok kiosztása. Kenutúrán lévő családok és a PET hajók nagy kuszaságban álltak a sárban. Ha óvatosan lépdeltél, nem süllyedtél mindenhol térdig, csak félig. Az iszap jótékony hatását már az is mutatta, hogy senki sem panaszkodott rá, inkább nevetve cuppogtak benne. Mire odaértünk az ételosztáshoz, kiderült, hogy éppen most hozzák majd hajóval a maradék adagot. Szóval leültünk az árnyasban, füstölögtünk magunkban, megláttak minket így a fő szervező vízimentősök, rögtön szóltak, hogy a hűtőben van még náluk reggelről kolbász meg hurka, ha kell, azonnal hoznak. Így mire megérkezett a menzaszendvics a doboz üdítővel és egy müzliszelettel, már a hurkát-kolbászt is kézben egyensúlyozva igyekeztünk a hajónkra. Gyorsan elhagytuk a partot, és a nyílt vízen ebédelve hívogattuk a többieket a rádión. Sokáig nem jelentkeztek, csak a minket utolérő kenukról hallottuk a szóbeszédet, miszerint nagy lelőhelyre találtak az embereink.

A két visszatérő valóban hatalmas kinccsel érkezett, hét zsák taposott műanyag palack és tizenkettő teli zsák kommunális hulladékot sikerült szerezniük. Egy szétszedetlen, régi PET hajót találtak a part mellett, annak estek neki, és kiszedtek belőle minden mozdítható elemet, a palackokat összelapították a helyszínen, és bezsákoltak amit el bírtak hozni. Mint utóbb kiderült, a későn érkező Kutya Vacsorája nevű csapatnak a szervezők felajánlották ezt a hajót, mint régi ereklyét egyik előző évből, de ők némi tanakodás után inkább nekiláttak építeni egy sajátot, amihez alkatrészt és segítséget mindenki sorban, önként felajánlott. A hatalmas zsákmány egyik felét a hajó hátuljába halmoztuk, és csak csorogtunk a következő megálló felé gyanútlanul, a másik kenut, ami dugig megtelt, és nem lehetett benne elférni, a vízimentősök húzták kiskomppal.

A kisari kikötő szerintem mindenkinek emlékezetes hely, mi is alaposan belecsúsztunk a csapdába. Velünk az történt, hogy a híd előtt a Kapitány beugrott egy kenuba, hogy felmérje a helyszínt, és előre ment. Sándor, mint Elsőtiszt, átvéve az irányítást, elég lazán kezelte a dolgot, csorogtunk a sodrásban, a híd alatt megforgatott minket egy örvény, problémamentesen kerültünk ki belőle, és haladtunk az öbölnek nevezett kikötő felé. Mire Kapitányunk visszafordult, hogy sokkal rosszabb a helyzet, mint amilyennek látszik, már a torkolatnál eveztünk. Egy apró szigetet megkerülő erős sodrású ér elején állt a móló, de későn szóltak, és felkészületlenül ért minket, hogy hova, illetve hogyan is kellene kikötni. Rögtön elragadott minket a sodrás, hogy ne ütközzünk össze a többi, már bent álló hajóval, leugrottunk a fedélzetről a nyakig érő vízbe, minden igyekezetünkkel fékezni próbáltuk, közben egy motorcsónak elkezdte kihúzni nagy nehezen. Amint elengedtem a szerkezetet, a folyó sebessége azonnal vitt tovább, éppen meg tudtam kapaszkodni a Snechi szélében, ahol a segítőkész legénység felsegített.

Míg ott ültünk a kenura várva, a társaim egy csónak szélébe kapaszkodtak. Kapitányunk, amint partot ért, és rohant volna segíteni nekünk a kikötésben, döbbenetes hírt kapott a cigándi Gábortól. Szavakat is alig találva és sűrű bocsánatkérések között ecsetelte Zsoltnak, hogy útközben, mikor úgy hetvennel mehetett, elé ugrott egy őz, és a balesetben a totálkáros lett a kocsi, egy vontatóval kellett a kemping közelébe húzni. Több se kellett, Kapitányunk minden tagjában reszketve megindult, hogy felmérje a károkat, és bizony hosszú percek teltek el mire kiderült, hogy csak átverés áldozata lett. Megkönnyebbüléssel vegyes érzelmekkel telve, nevetve kiáltozott és szidta a társaságot, hogy ily tréfával várták.

Megemlíteném még, hogy a kempingből a rövid séta Tivadarba megéri, szépen kialakított sétány vezet a töltésen a hídig, azon túl pedig rögtön belebotlunk egy barátságos helybe, élelmiszerbolt-kocsma-cigibolt egybe’. Jól van, igaz, ennél többet nem is láttunk a városkából, nem csak mert beesteledett, de mégis inkább voltunk fáradtak és szomjasak mint kíváncsiak. A kis teraszon ülve jókat nevetgéltünk, beszélgettünk, aztán visszaérve a kempingbe, lassan nyugovóra tértünk. Mindannyian éreztük, hogy pihenni kell, igen mozgalmas napoknak néztünk elébe.

 

Előzmény    –    Folytatás

Molnár Kristóf / Dunaföldvár, 2016. július 20.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

ChatClick here to chat!+