IV. PET Kupa – Kisar –> Jánd

Elérkezett a reggel amikor végre belevethettük magunkat az igazi munkába, szelektálni kellett a tegnap szedett zsákok tartalmát. Mindet kiborítottuk, amit lehetett összelapítottunk. Ragyogó napsütésben, hűs árnyat adó fák alatt egyre gyarapodó számú önkéntesekkel együtt, kesztyűs kézzel bánva a szeméttel különválogattuk a műanyagot, alumíniumot, veszélyes hulladékot, üveget és villanykörtét.

Az egyre lendületesebb PET tiprást a reggeli szakította félbe. Aznapra Sándor jelentkezett Kapitánynak, nyolc marék meggyel igyekezett a hajnalig tartó iszogatós beszélgetés nyomait eltüntetni és a szondázáson átengedték. Alig értem vele vissza taposni és válogatni tovább, kezdetét vette az eligazítás, pontosztással egybekötve. Tegnapi eredményeink alapján 220 petákot kaptunk, valamint megkérdeztem, jár e plusz, ha a legénység tagjai közül is segítenek a válogatásban és taposásban. Azt mondták, még az is lehet, így a többieket is arra sarkallnánk, hogy besegítsenek, hamarabb végeznénk. Összesen 320 peták büszke tulajdonosai lettünk.

A hajókat ebből a szerencsétlen, gyors sodrású kikötőből motorcsónakkal egyesével húzták ki. Egy napra kíváncsiságból és kalandvágyból csatlakozott hozzánk egy ismerősünk, Barabás Ambrus, akivel egy kenuba kerültem, mikor arról volt szó, hogy induláskor a lehető legkevesebb ember legyen a fedélzeten. Ekkor még evezőt nem kaptam, elsőnek felfelé indultunk, majd meg sem várva, hogy hajónkat kihúzzák, tovacsorogtunk. A minket körül ölelő látvány szemet gyönyörködtető, harmonikus, nyugalmat árasztó. Tömött falombok hajoltak a szőkén csillogó vizű Tisza fölé mindkét partról, az égbolton habcsókos felhőfoszlányok, a madarak énekén kívül csak a víz csobogását, és az erdőben rejtező, neszező állatok hangjait lehetett hallani. Kócsag repült ki az egyik kis öbölből, végigkísértük röptét a következő kanyarig.

Köszöntünk a már elindult hajóknak, és amint feltűnt a láthatáron árbocos katamaránunk, néhány forduló után célba vettük, és kikötöttünk mellé. Csodásan perzselődve ácsorogtunk az árnyék nélküli fedélzeten, miközben mai Kapitányunk és Vendégmatrózunk tökéletesre fejlesztette a tűző napon evezőlapátra támaszkodás művészetét. Zsolt és Áron kenuba vágták magukat, mindegyik egyet vitt, és lelőhelyekre vadásztak a környéken, közben egy halcsapdát találtak, amiről feltételeztük, hogy illegálisan felállított. Ők előrébb mentek, a hajó pedig szépen lecsorgott a sodrás vonalából egy kanyar előtt, így elkezdtünk igazítani az útirányon, belehúztunk az evezőkkel egy kicsit. Ekkor ütközött nekünk egy amur, amin meglepődtünk, láttuk elúszni. Néhány evezőcsapással később egy nagyobb koppanást hallottunk. Csendben figyeltük, ki, vagy mi ment neki megint a hajónak, és azon viccelődtünk, hogy visszajön a hal.

És ekkor egészen váratlanul kiugrott Sándor lába elé egy hat kilós busa, kezdetnek beverte a fejét a fakeretbe, ami a csomagjainkat tartotta középen egybe, aztán a második csapást már egy lapát mérte. Sándor először csak megakadályozta, hogy visszavergődjön, és utána csapta le. A busa annyira vesztette el eszméletét, hogy rögtön hárman ráugorhattak. Vendégszeretetünk jeléül megkínáltuk egy kis házi pálinkával, táncolni támadt kedve. Egyre fáradtabb volt, gondoltuk betakargatjuk, ne fázzon. Mai Kapitányunk közben tájékoztatott minket arról, hogy a busa a Tiszában invazív faj, betolakodó, kifogása esetén nem engedhető vissza. A folyó felajánlotta őt a közösségnek, mert megtisztítjuk a legnagyobb mocsoktól, a soha el nem bomló hulladékoktól.

A kenuink visszaérkezése után mások is rögtön kíváncsiak lettek, megilletődve pózoltunk a zsákmánnyal, mivel a szerencse, vagy a sors vetette elénk, ajándékba kaptuk, nem küzdöttünk meg érte, nem kerestük. Hogy meg ne romoljon, Sándor szakszerűen és gyorsan megpucolta, kibelezte, majd belekerült egy hordóba és ott hűlve úszott mellettünk.

A jándi szigetet senki sem hagyta el üres kézzel, az egyik legnagyobb PET lelőhely, amivel találkoztam, nem kellett sokat menni, éppen csak a cuppogós iszapos sártengeren kellett átvergődni, és máris minden lépésre jutott egy fél zsák szedni való. Maga a sziget egy facsoportosulás, javarészt az ágak közé fennakadt uszadékok telítik fel, ezeken, és ezek között egyensúlyozva hajolgattunk, döbbenetes mennyiségű üveget és hungarocellt találtunk. Magam főleg az előbbit gyűjtöttem, két zsákkal egyensúlyoztam lefelé, miközben a többiek machetével vágták a dzsungelt, hogy elérjék a legtöbb palackot, amit le is lapítottak. Összesen tíz zsákot hoztak plusz a magam kettő csörömpölő szerzeményem.

A jándi kikötő nem volt messze, kempingnek nehezen nevezném, vizesblokk híján, bár egy kocsma-büfé-fagylaltozó egyben az nyitva tartott a parton. A lankás homokra könnyedén kikötöttük a hajót, és azonnal felvittük a halat az ételosztóknak, aztán Kutyáék rögtön ajánlkoztak sütve elkészíteni vacsorának. Menza után elkezdték felvágni az addig sózott busát, mi pedig becéloztuk a kocsma teraszát, de nem sokáig élvezhettük a nyugodt sörözést, segíteni kellett életre kelteni a közösségi tábortüzet, amely mellett megrendezni tervezték a PET-a-SZTÁR vetélkedőt. Amint a lángnyelvek felcsaptak, el is kezdődött, és bár eleinte húzódoztunk a dologtól, csak odaültünk közelebb, megtekinteni az előadásokat. A cigándiak improvizatív néptánccal, mások az alkalomra írt dalokkal, átiratokkal léptek fel, vagy saját előadásban táncoltak, és volt aki csak elmondott egy mesét.

Ez megpiszkálta az írói fantáziámat. Kellett egy kis idő, míg az elhatározástól a jelentkezésig jutok, onnan pedig nagyjából öt percem sem volt, hogy a halványan körvonalazódó történetet a szomorú, egyszer használt, aztán eldobott PET palackról összeszedjem és elmondjam. A gyermekzsűri egyik legfiatalabb tagja által adott 22 csillió-milló pontot maximum tíznek számolták, így hetven petákot szereztem a csapatunknak, közben a tűz köré szögelt nyársakon több részletben sült a jól besózott, megfűszerezett busa. Egyre csendesedő beszélgetés és iszogatás alatt fogyott el, húsa puha, omlós lett, egészen kitűnőre sikeredett.

Táborhelyünknek a kemping sarkában az óriási fák melletti mezőt néztük ki. Raktunk egy kisebb tüzet, ami köré leheveredtünk mindannyian a szabad ég alá. Amint mély, tehetetlen és jótékony álomba szenderültünk, ránk szakadt az ég, könyörtelenül és alattomosan csendesen áztatott el mindent és mindenkit a nagyjából egy órás éji zápor. A bátrabbak a sátorponyva alá bújtak, kettőnknek meg nem jutott hely, így szerteszaladtunk. Bőrömet a ronggyá ázástól egy cigándi cimbora mentette meg, felajánlott egy helyet a sátorban, ahol hajnalig durmoltam. A kevés alvás, sok történés a túra további részét is jellemezte, bár a legközelebbi megálló egy napos pihenéssel kecsegtetett.

 

Előzmény    –    Folytatás

 

Molnár Kristóf / Dunaföldvár, 2016. július 24.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

ChatClick here to chat!+